Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyu- kám hasában, a szíve közelében. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindíg hallottam a szíve dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyu- kám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kupo- rogtam ott a burokban, mint egy kifli és szu- nyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkod- tam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak símo- gatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.
Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam.
De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem, megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És csodálkoztam, mert addíg sose sírtam, akkor meg egyszerre egészen jól tudtam sírni. Anyukám megdícsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni kezdtem. Féltem, egyre csak féltem ...
Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé. Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam. És akkor történt valami, ami eddig még soha ... anyukám megpuszilt.
Nagy Katalin: Egy pólyás meséli ...
VálaszTörlésAmikor megszülettem, mindenki nagyon
örült, csak én nem, mert régebben jó helyem
volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyu-
kám hasában, a szíve közelében. Az egészben
az volt a legjobb, hogy mindíg hallottam a szíve
dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyu-
kám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss
levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kupo-
rogtam ott a burokban, mint egy kifli és szu-
nyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkod-
tam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam,
mert a burokban folyadék volt, így sohasem
üthettem meg magam. Anyukám meg csak símo-
gatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.
Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem;
egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet.
Előbújtam.
De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa
volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem,
megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
És csodálkoztam, mert addíg sose sírtam, akkor meg
egyszerre egészen jól tudtam sírni.
Anyukám megdícsérte a hangomat, úgyhogy
bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is,
mert az idegenek gorombáskodtak velem.
Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek.
Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én
nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni
kezdtem. Féltem, egyre csak féltem ...
Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé.
Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam.
És akkor történt valami, ami eddig még
soha ... anyukám megpuszilt.
Azóta én is örülök, hogy megszülettem.